A népcsoport története

Facebook Блеск visit A bukovinai székelyek az egykori székely határőrvidék népéből, a székelyföldi Csíkszék, és Háromszék, Udvarhelyszék falvaiból szakadtak ki a 18. században.
Mária Terézia uralkodása alatt, 1762-ben, a bécsi haditanács, az egykori határőrzők leszármazottaiból, új, osztrák mintájú, és osztrák érdekeket szolgáló határőrség szervezését kezdte meg Erdélyben. A szervezés erőszakosan, a székelyek ősi szabadságjogainak semmibevételével zajlott. A székelyek előbb nagy ellenállást tanúsítottak, majd 1763 decemberében nyílt lázadás tört ki. A felkelők egyik vezére Zöld Péter, csíkdelnei plébános volt.
1764. január 6-án a felkelők Madéfalvára sereglettek, hogy Vízkereszt elmúltával népgyűlést tartsanak, és próbáljanak megegyezni az osztrákokkal. Az osztrák katonaság éjszaka körülvette a falut, és hajnalban ágyútüzet zúdított az alvókra. A menekülők közül sokakat lekaszaboltak a megvadult katonák. Reggelre kétszáznál többen maradtak holtan a hóban.
Akik elfuthattak, fejvesztve menekültek át a Kárpátok hágóin, Moldvába. A történelemnek ezt a véres epizódját Madéfalvi veszedelemként, vagy SICULICIDIUM-ként (székelyöldöklésként) emlegeti az utókor.
A megtorlástól való félelem kb. tízezer embert késztetett otthona elhagyására. A bujdosók elrejtőztek a moldvai magyarok falvaiban, de új falvakat is alapítottak. Moldvában a 13. századtól kezdve folyamatosan éltek magyarok. A vajdák mindig szívesen fogadták az újabb és újabb magyar és székely menekülteket. Megélhetést és védelmet biztosítottak számukra. Birtokaikra kellett a jó munkaerő. A bujdosók lassan beépültek Moldva társadalmába.
1764 márciusában az udvar Hadik András grófot nevezte ki Erdély királyi biztosává, főhadparancsnokává. Hadik András személyesen vizsgálta ki a lázadás körülményeit.
1774-ben az osztrákok megszerezték a porta hűbéresétől, a moldvai fejedelemtől a háborús események miatt feldúlt, szinte teljesen néptelen Bukovinát. Az új koronagyarmat benépesítésére telepeseket toboroztak. Románok, ukránok, lengyelek, zsidók, németek, csehek, szlovákok költöztek, hamarosan, a Szeret, a Moldva és a Szucsáva folyó termékeny völgyeibe.
A bécsi haditanács feje, Erdély helytartója, Hadik András gróf szorgalmazására papok és katonák indultak Moldvába, hogy a rejtőzködő székely bujdosókat felkutassák, és Bukovinába csalogassák.
A madéfalvi menekültek zöme már megállapodott Moldvában, és nem akart Bukovinába költözni. Kisebb csoportok azonban elindultak.

https://www.instagram.com/alasar78/ Instagram Детейлинг “Teljes kegyelem biztosíttatván számukra, 1776/77 telén száz család költözött Moldvából Bukovinába, hol Tzibény és Jakobest falvakban telepedett meg, amelyeknek Istensegíts és Fogadjisten neveket adtak.
1784-ban II. József császár rendeletére a Moldva és Oláh országban tartózkodó többi magyar menekülteket is kinyomozták és egy részüket katonai fedezet alatt Bukovinába kísérték. Ezek építették 1785-ben András és Hadik, majd, 1786-ban Józseffalvát. (Az Osztrák Magyar Monarchia írásban és képekben)
1776 és 1786 között összesen 2687 főt telepítettek le. Közülük az akkori jelentések tanúsága szerint nem mindenki volt székely. Bujdosó erdélyi magyarok, magyarországi szökött katonák családtagjaikkal. Több évtizede Moldvában élők is csatlakoztak a székelyföldi menekültekhez.
A hadmérnökök tervezte, nyílegyenes utcájú településeken hamarosan megindult az élet. Új, sajátos arculatú magyar etnikai csoport született: a bukovinai székelység.
A letelepülők családonként 18 fálcsa földet, kb. 36 holdnyi területet kaptak. A kezdeti időkben pénzt és adókedvezményt is biztosítottak számukra, hogy meggyökerezhessenek. A tartományt benépesítő sokféle náció között hamarosan kialakult a munkamegosztás. A németek közül kerültek ki az iparosok, a zsidók kereskedtek, a románok pásztorkodtak, a székelyek főként mezőgazdasággal foglalkoztak, s magas szintű kertészkedést folytattak. Az andrásfalviak a hadsereg számára lovakat tenyésztettek stb.
A telepítéskor kapott földterületek néhány évtized alatt az öröklési rend miatt elaprózódtak, s nem bírták eltartani a megszaporodott népességet. Sokan váltak földnélkülivé.
Akinek otthon nem volt biztosított a megélhetése, arra kényszerült, hogy a moldvai bojárok földjein keresse meg kenyerét. Már hét-nyolc esztendős kislányokat is elszegődtettek a szegény szülők “móduvázásra”. Az idénymunkások távol az otthonuktól, nyomorúságos körülmények között, a “kálfák” irányítása alatt dolgoztak. A gyermekeket s a leányokat két hónapra, a férfiakat hat hónapra szerződtették.
1877-ben egy Bukovinából Budapestre elszármazott pap, László Mihály drámai hangú cikkben hívta fel a közvélemény figyelmét a Kárpátokon túlra került magyarok sanyarú helyzetére. Az írás nyomán a magyar kormány is felfigyelt az ügyre és több bizottságot is kiküldött a helyzet felmérésére. Hamarosan, nagy társadalmi összefogás alakult ki a székelyek megsegítésére, hogy az Al-Duna környékére, a Duna árterébe, korábbi lakóik által felhagyott kincstári birtokokra telepítsék őket. Jókai Mór a Hon című újságjában gyűjtött pénzt az előfizetőitől a nagy terv megvalósításához. A Szent László Társulat jelentős segítséget nyújtott. Odescalhi Artúr herceg állt a támogatók élére. A tervek szerint először csak 1000 férfit vittek volna az Al-Duna szabályozásának munkálataihoz, de azok nem hagyták el családjaikat. 1883 májusában 3520 bukovinai székely települt le Belgrád közelébe. Hatalmas diadalmenetben vitték a hajók a hazatérőket, útközben ki-kikötöttek a Tisza-menti városokban, ahol megvendégelték, ünnepelték a “derék székelyeket”. Minden állomáson újságírók hada lepte el a hajók fedélzetét, s lelkesen tudósítottak az eseményekről. Az út végén magyar címerrel díszített, kivilágított töltéshez értek. Másnap a Duna-menti mocsarak között találták magukat. Földbevájt kunyhókban teleltek ki sokan. Végtelen nagy nehézségek árán építették fel falvaikat, megalapították Hertelendyfalvát, Sándoregyházát és Székelykevét. Székelykevét egymásután kétszer elmosta az árvíz, új helyen kellett felépíteni. A természettel való küzdelem csak az egyik nehézség volt, amit el kellett szenvedniük.

Facebook Автостудия Глянец Az első világháború után, mint ellenséges ország állampolgárai jogfosztottakká váltak, s csak a második világháború után rendeződött valamelyest a sorsuk. A Titó érában számosan kivándoroltak Ausztráliába, Kanadába, Svédországba. A legutóbbi délszláv háború ismét sokakat menekülésre késztetett. Az otthonmaradottak őrzik bukovinai székely hagyományaikat. Egyesületeik, magyar tannyelvű iskoláik, hagyományőrző együtteseik vannak. 2003. augusztusában ünnepelték “hazatérésük” 120. évfordulóját.
Ugyancsak 1883-ban az Arad megyei Gyorokra költözött 125 család, de ezek a kirajzások se oldották meg a gazdasági problémákat. 1888-1910-ig Hunyad megyébe, Dévára, Vajdahunyadra, Csernakeresztúrra és Sztrigyszentgyörgyre, ugyancsak kincstári területekre telepítettek kb. 2000 főt. Vajdahunyadon és Déván, a város szélén kaptak telkeket, itt építették fel házaikat, s a közeli gyárakban találtak munkát. Szép, egységes képet mutató telepeik az 1980-as években az őrült falurombolásának estek áldozatul. Napjainkban Csernakeresztúron működik hagyományőrző együttes, és az Illyés Alapítvány támogatásával 1994-ben szép tájházat alakítottak ki.
A Dél-Erdélyi telepítésekkel egyidőben a Temes-megyei Balsára, a Szolnok-Doboka megyei Vicére és a Beszterce-Naszód vármegyei Magyarnemegyére és Marosludasra is telepítettek kisebb csoportokat, akikről ma már hírt se hallhatunk.

Facebook Детейлинг A bukovinai székelyek Amerikába való tömeges kivándorlása sajátos módon kezdődött. Istensegítsen hírhedett bűnbanda garázdálkodott. Moldvától Erdélyig nagy orgazda hálózatot működtettek. Csordákat, méneseket hajtottak el, s ezeket továbbadták. 1906-ban az osztrák csendőrség a nyomukra akadt, közülük néhányat letartóztattak. A többiek nagy hirtelenséggel Kanadába szöktek. Hamarosan mesés gazdagságról szóló leveleket küldtek az otthon-maradottaknak. Híreik nyomán megindult a bukovinai székelyek áradata. Előbb Kanadába, majd Dél-Amerikába is.
A kivándorló bukovinai székely családokat a falu népe szépen elbúcsúztatta: „Amikor indultak el János bámék Istensegítsről, akkor az egész falu kikésérte őköt az állomásra. A mozsikások szép keservesekvel, mozsikaszóval búcsúztatták.”
A kivándorló székelyek Antwerpenben ültek hajóra s Montrealig utaztak. Onnan vonattal mentek Esterházyig. Az első bukovinai székely telepesek 1906-ban Cupar környékén, Esterházytól 150 kilométerre telepedtek le. A törvény előírta, hogy a telepesek kötelesek a földjeiken élni. Tíz dollár jelképes összegért 160 acre földet kaptak. Amennyiben három év alatt megművelték a föld 2/3 részét, megkapták a kanadai állampolgárságot és a föld, az un. “homsted” a tulajdonukba ment át. Az Esterházyra érkező telepesek a helyszínen mindjárt bevásároltak. Családonként ökröket, szekereket, ekét, boronát, puskát, lőport és építőanyagokat vásárolhattak későbbi törlesztésre.
A földjükre való kiérkezés után elsőként fedelet kellett húzniuk a fejük fölé. Fa volt bőven a közeli erdőkben. Kalákában, hirtelen készült hajlékaikat bukovinai módra, sárral kitapasztották kívül, belül. Voltak, akik csak földbevájt kunyhót készítettek hamarjában. Amint fedél alá jutottak, megkezdték a szűzgyep feltörését. Kalákában kezdték meg a földek művelését is.
Az 1906-7-es esztendőkben rendkívül kedvező időjárás volt. Rekordtermést adott a föld. A telepesek lelkes levelekben számoltak be a hazaiaknak gyarapodásukról. Leveleik nyomán, mint az áradat, megindult a bukovinai székelyek kivándorlása.
1909-ben 78 család és 44 családfő indult útnak. Ebben az évben hatalmas aszály sújtotta a prérit. A telepesek közül sokan a közeli városokba menekültek, s bányászok vagy ipari munkások lettek. Ekkor kerültek sokan Reginába, Saskatchewan tartomány délkeleti központjába, mai fővárosába. A farmerek viszontagságai nem riasztották vissza a Bukovinából kivándorolni szándékozókat. Az újonnan érkezők egyenesen az ipari üzemekben kerestek munkát, ahol a bukovinai nyomorúsághoz képest “úri életük” volt.
Az I. világháború kitöréséig folyamatos volt a bukovinaiak kivándorlása, de sokan csak dolgozni mentek ki, hogy aztán otthon földet vásárolhassanak, s “nagygazdák” legyenek. A háború kitörésekor az osztrák alattvalók ellenségnek számítottak, akinek még nem volt meg a kanadai állampolgársága, azt kitoloncolták. A farmokon élők a kitloncolás elől a városokba szöktek, vagy egyenesen Dél-Amerikában kötöttek ki.
Az I. világháború idején Bukovina hadszíntér volt. A háborút követő békekötések után osztrák fennhatóság alól román fennhatóság alá került. A bukovinai magyarok teljesen elszakadtak Magyarországtól. Mérhetetlen szegénységben, az éledő román nacionalizmus és sovinizmus fojtogató szorításában vergődött a bukovinai magyarság. Egyetlen menedéke és támasza az egyház maradt. A magyar tannyelvű oktatás megszűnt az iskolákban. A tanítók zömét elűzték. A magyar kultúra minden megnyilvánulása a templomok falai közé szorult.

https://www.instagram.com/detailing_studio Instagram Автостудия Глянец 1932-ben, Kolozsvárról Józseffalvára helyezték dr. Németh Kálmán ferencrendi szerzetest. Sokoldalú, bölcsész diplomával rendelkező, újságírással, festészettel, zenével foglalkozó, lángoló hitszónok volt. Végtelen szeretettel, együttérzéssel és segítőkészséggel fordult hívei felé. A kialakult, kétségbeejtő helyzetben mindent megtett paptársaival egyetemben, hogy a bukovinai székely közösséget összekovácsolja, és lélekben megerősítse.
Míg ő kórust szervezett, orgonákat épített ügyes székely ezermesterek segítségével, halastavat ásatott, fenyvest telepíttetett híveivel, és Ignácz Rózsa írónővel nagysikerű könyvet íratott Józseffalváról.
Hamarosan a háború szele ismét megcsapta Bukovinát. 1938-ban a környékbeli németeket hazavitték Németországba, itt zúdultak át a lengyel menekülők, amikor 1939-ben Németország lerohanta Lengyelországot. 1939-ben, áldozócsütörtökön leégett Józseffalva. A virágzó falu helyén csak füstölgő hamu maradt. Németh Kálmán drámai segítségkérésére megmozdult Erdély, és a többi bukovinai falvak is, sok adományt gyűjtöttek. Néhány hónap elteltével felépült a falu. Az építést vezető Kós Károly építészt arra kérte Német Kálmán, hogy úgy építsék fel a házakat, – ha a helyzet úgy hozná! – lehessen azokat szétszedni, vonatra téve elszállítani, és valahol másutt, újra felépíteni.
Német Kálmánban megszületett a hazatérés gondolata. Tevékenysége, különösen a tűzvészt követő szervező munkája, felingerelte a román hatóságokat. Figyelték, zaklatták, felelősségre vonták, munkájában akadályozták.
1940 augusztusában Budapestre utazott és megpróbálta rábírni a kormány tagjait a székelyek hazahozatalára. Csak egyetlen támogatót tudott megnyerni az ügynek. Gróf Teleki Pál miniszterelnököt, de ő is csak egy későbbi időpontban tudta elképzelni a hazatelepítés megvalósítását.
Dr. Németh Kálmán Budapestről arra bíztatta a katonaköteles fiatalokat, hogy szökjenek át Magyarországra. Hamarosan megindult az átszivárgás Észak-Erdélybe, majd Magyarországra. Az áttelepülők szétszóródtak az ország minden részébe. Táborokban, a frissen visszafoglalt magyar területekre, ideiglenes szállásokra helyezték el őket. Bukovinában feltartóztathatatlanul felbuzdult a nép. Magyarország nem tudott érdemben foglalkozni az áttelepülők ügyével. Teleki Pál öngyilkos lett. Németh Kálmán kétségbeesetten ostromolta a hivatalokat.
1941 áprilisában a magyar hadsereg bevonult Bácskába. Boncos Miklós államtitkár hozzájárult, hogy telepítsék le Bácskába a székelyeket.
1941 tavaszán, a II. Bécsi döntés alapján, néhány vegyes házasságban élő személy kivételével, az öt falu valamennyi lakója hazatért Magyarországra. Összesen 13 198 fő bukovinai székelyt, és 1000 moldvai csángómagyart telepítettek le néhány hét alatt, a frissen visszafoglalt Bácskába. Szabadkától Újvidékig terjedő területre, 39 faluba, az elűzött dobrovoljácok házaiba költöztek.
Bár a székelyek fájlalták Bukovinát, az elhagyott otthonaikat, de minden család kapott földet, házat, és szinte eufórikus boldogságban kezdtek dolgozni új hazájukban. Templomokat, iskolákat, állomásokat építettek. Szorgalmasan művelték a földeket. Alig vették észre a közeledő veszedelmet.

1944 októberében, mindenüket hátrahagyva, földönfutókként kellett menekülniük a visszatérő szerbek elől. A Dunántúlra irányították őket. A meséikben, népdalaikban annyit emlegetett “édes haza” romokban hevert. Nem ölelte keblére két évszázad után hazafutott, boldogtalan gyermekeit. Hat hónapon át a zalai falvak istállóiban találtak menedéket.
1945 márciusában Dr. Bodor György kormánybiztos szervezte meg, az immár ötödik hazájukban való letelepedésüket. A Völgységben, Baranya és Bács-Kiskun megye falvaiban, a kitelepítésre ítélt németek házait jelölték ki számukra lakhelyül. Az öt falu népét ismét harminckilenc faluban szórták szét.

Forrás: Kóka Rozália: „Édes hazám, mit vétettem?”