„Meg kell mutassuk, hogy min mentünk
keresztül, és még most es talpon vagyunk.
Csak a szűnek lesz ez erőst nehéz.”

1977-ben a Magyar Televízió a hagyományőrző együttesek részére országos vetélkedőt hirdetett meg, melynek akkor a népzenei főszerkesztője Lengyelfi Miklós volt. A Tolna megyei bukovinai székelyek népszokásainak bemutatását Szabadi Mihály koreográfus vette kézbe.

A verseny három fordulóból állt. Az első: a megyei válogató volt, ahol a sárközi magyar és a bukovinai magyar népszokások kerültek bemutatásra. A középdöntőben székely betlehemezést és bukovinai táncokat (verbunk, silladri, csárdás) mutatott be az Izményi Székely Népi Együttes. Ebben a fordulóban rábaközi csoportokkal versenyeztünk, ahonnan mi jutottunk tovább. A döntőben a Baranya megyei csángó magyarokkal kerültünk egy csoportba. Műsorunk két részből tevődött össze: egy helyszíni felvételből és egy színpadi fellépésből.

Sokan nem ismerték a székely magyarok és a csángó magyarok népszokásai közötti különbséget. Bemutattuk, hogy hogyan kell megőrizni az ősi néphagyományainkat kristálytisztán, a hányattatott sorsunk ellenére is. A vetélkedőre nagy készülődés és összefogás volt jellemző, egész Tolna megyében, sőt az országban és külföldön is.

Először az izményi helyszíni felvétel megrendezésére került sor. A lakodalmas népszokásból a ládapakolás és a hazai menyasszonykontyoló jeleneteit elevenítettük föl. A lakodalmas ünnepséget külön-külön tartották a vőlegény és a menyasszonyi háznál. Az új pár a templom előtt találkozott. Az esküvő után ki-ki a saját házához kísérte vissza a meghívott vendégeit. Az újember lóhátas kíséretben elment az új asszonyért. A lányos szülők kiadták a hozományt és azzal indultak a vőlegény házához. Elől ment a menyasszony keresztapja és fején vitte a násznagykalácsot (nagy kerek, fonott kalács) egy vesszőkosárban szép szőttessel letakarva. A kalácsba ágakat szurkodtak és arra kicsi kalácskákat aggattak. Mögötte ballagott a felkoszorúzott, felszalagozott fejőstehén. A nagynénik, keresztanyák, barátnők kosarakban vitték a sült tyúkot, a kalácsot és a mézes pálinkát. Őket követte a lovaskocsi a tulipános ládával, melybe belepakolták az új asszony felvevőgúnyáját és ágyneműit.

A második rész a Menekülés címet kapta. Ez a felvétel azt tartalmazta, hogy hogyan jöttek őseink 1944 őszén Bácskából Magyarországra. Erről az eseményről több írásos anyag is megjelent, ezért nem részletezném. Ezt a szörnyű eseményt elevenítettük fel és egy részletét mutattuk be. Amikor közölnöm kellett a csoport tagjaival, hogy milyen felvételekre kerül sor kis falunkban, kerestem a szavakat, hogyan tudnám kíméletesen közölni, mire kért fel a rendezőség. Édesanyám elmesélt és átélt történetei jutottak az eszembe. 60-70 éves embereknek kellett ezeket az eseményeket újra átélni. Lehajtott fejjel, komoran ültek ezek az öreg székely emberek. Nem tudom, hogy közben mi járhatott a fejükben, de mély sebeket szaggatott fel ez a forgatás, az biztos. „ Meg kell mutassuk, hogy min mentünk keresztül és még most es talpon vagyunk. Csak a szűnek lesz ez erőst nehéz”– mondta A. Jóska bácsi. Elkészítették a sátoros menekülés szekereit, úgy amilyen abban az időben volt. A szekérre néhány felvevőruhát, munkaeszközöket, és egy kevés ennivalót rakhattak. A lovaskocsi után kötötték a fejőstehenet, hogy legalább tej legyen a gyermekeknek. A családtagok közül volt, aki felfért a szekérre volt, aki gyalogolt. Az asszonyok sírtak, imádkoztak, vagy énekeltek. Sok ember sorsa hasonlított a II. világháború idején a székelyekéhez.

Élő adásban közvetítette a Magyar Televízió a „Leányok megénekelése” című népszokásunkat. Karácsony napjától Vízkereszt napjáig (december 25-étől január 7-ig) tiltott volt a nyilvános mulatozás. Jézus születésétől Mária Kiavatódásáig tilos volt mindenféle táncos mulatság. Karácsony estéjén a legények korok szerint csoportokba verődtek és a leányos házakat sorra felkeresték. Karácsonyi énekeket énekeltek és egy muzsikus kísérte őket. A fenti népszokások leírásai megtalálhatóak Sebestyén Ádám könyvében: A bukovinai andrásfalvi székelyek élete és története Mádéfalvától napjainkig.

Nagy izgalommal készültünk a döntő napjára. Kora hajnalban indultunk Budapestre a Pataki Színházba. A szereplők már mind a buszon ültek, amikor megérkezett Vilma néni talpig feketébe öltözve. „Az éjjel meghalt az édesanyám, de jövök, mert édesapám azt mondta: leánkám te menj, ott várnak téged, ezen segíteni már nem tudunk”. Ezeknek a szegény székely embereknek az összefogásából született meg a számunkra óriási sikereket hozó Röpülj páva című vetélkedő győzelme. Az akkori kulturális vezetők alkalmat és lehetőséget biztosítottak arra, hogy bemutathassuk a magyar nép sokszínű népi kultúráját.

A székely magyarok a hazatelepítés után sok kellemetlen megjegyzést kaptak pl.: csak a sok gyermeket és a trachomát[1] hozták magukkal. Ez így igaz, nem szégyelljük, mert a sok gyermek a vallásos meggyőződésünk eredménye, mivel mi a gyermeket Isten ajándékának tekintjük.

A bukovinai székelység számára nagy jelentőségű volt ez az esemény, mert az 1970-es évekig nem volt olyan szervezett és virágzó a hagyományőrzés, mint ma. Ezekben az években csak Kakasdon, Érden, Bátaszéken és Izményben működött hagyományőrző csoport. Ezért is szerepelt a grábóci Darabos Ambrus, a kakasdi Sebestyén Bada Feri bácsi, és Fábián Andrásné, Márika néni, Mátyás Rozália vagy például az eredetileg györei Fábián Éva, a majosi Nyisztor Bertalanné, Lőrincz Aladárné, Vilma néni az izményi csoporttal együtt a vetélkedőn. Akkoriban a népszokásokat kevesen elevenítették fel és tartották meg, a népviselet jobb esetben a „ládafiába mélyen elrejtve feküdt”, ahogyan a bukovinai székely öntudatunk is. A bemutatkozás nem egy mai hagyományőrző csoport bemutatkozása volt, mindinkább az egész népcsoportunk megmutatkozása; lehetőség arra, hogy visszakapjuk származásunk és önmagunk felvállalását. Sokan ott és akkor felszabadultan sóhajthattak: igen, ezek vagyunk mi; bukovinai székelyek. Sokat hányódtunk, szenvedtünk, de fennmaradtunk és még bírjuk szüleink, nagyszüleink ízes beszédét, dalait, meséit, muzsikáját, táncait, s vannak, még, akik csodálatosan szövik, faragják a régi bukovinai mintákat. A döntő eredményhirdetését követően a nagy, közös örömben átélhettük, hogy a bukovinai székelyek kultúrája méltó része a magyar nemzeti kultúrának. Már nem volt többé szégyen bukovinai székelynek lenni. A „Röpülj páva” sikerét követően több székelylakta településen alakult hagyományőrző csoport, melyek mind a mai napig működnek.

 

Csiszér Ambrusné

Az Izményi Székely Népi Együttes vezetőjének visszaemlékezéseiből

A szerző nyugdíjas pedagógus, három évtizede vezeti az Izményi Népi Együttest. Hagyományőrző tevékenységét több alkalommal is elismerték, méltatták: 1978-ban a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa tüntette ki „Kiváló Társadalmi Munkájáért”, 1979-ben Tolna Megye Művelődési Osztályától kaptam meg „Tolna Megye Kiváló Népművésze” díjat, 1980-ban a Magyar Rádió Elnöksége a „Hazatérés” című dokumentumjátékáért „Nívó-díjban” részesítette, 1986-ban a Művelődési Minisztérium részesítette kitüntetésben. 2003-ban a Muharay Elemér Népművészeti Szövetségtől kapta meg a „Muharay-díjat”. 2004-ben a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége „Sebestyén Ádám –díjban részesítette hagyományőrző munkásságát.